Gyakran fordulnak hozzám kliensek és a vendégeim azzal, hogyan tudnának nemet mondani egy rokonuknak, vagy barátjuknak, esetlegesen a kollégájuknak, főnöküknek úgy, hogy ne bántsák meg őket, vagy ne kerüljenek hátrányba a döntésük miatt. Ez egy igen összetett dilemma, hiszen a mai 25-45 éves korosztály úgy szocializálódott, hogy kegyes hazugságok mögé bújtatott fél információkat osztunk meg egymással, amit mindig azzal magyarázunk, hogy csak a másik érdekében, vagy, hogy ne érezze rosszul magát, stb… de, honnan tudjuk, hogy mi a másik érdeke, honnan tudjuk, hogy neki mi az igénye? Persze nagyon vékony jégen táncolunk ebben a témában, mert sokszor hajlamosak vagyunk mártír szerepben tetszelegni, feláldozzuk önmagunkat, holott senki nem kért tőlünk ilyet, sőt nem is volt elvárás sem. Szeretünk a saját képzelt világunkban élni, sokszor már jó előre eldöntjük a dilemma kapcsán, hogy a másik fél mit fog reagálni és mire oda jutunk, hogy egyáltalán kifejtenénk neki, csak egy klasszikus viccet idézve tudnám megfogalmazni a végkifejletet: „baszd meg medve a fűnyíródat”.

Szóval a kérdés összetett, így a válasz sem egyszerű. Sokszor hallhatjuk a másik klasszikus mondást is, hogy nem az fájt amit mondtál, hanem ahogy….. igen, úgy gondolom ez az alapja mindennek. A kommunikáció, mit, mikor és hogyan közlünk a másikkal. A coach iskolában rengeteget tanultunk az asszertív kommunikációról és annak fontosságáról, de valljuk be, így beszélgetni minden nap nagyon nagy erőfeszítést igényelne, hiszen annyi impulzus ér minket egy nap alatt, ami ki tud billenteni a nyugalmunkból, hogy valljuk be, ez nem elvárható. De akkor hol is húzható meg az a bizonyos határ?

Talán az első és legfontosabb dolog, hogy tisztában legyünk saját igényeinkkel. Pontosan kéne tudnunk, mit szeretnénk (ami lássuk be nem is olyan egyértelmű), mi a célunk és hova tartunk. 3 fő csoportra tudnám osztani a határaink kijelölését, 1. családi, 2. baráti, 3. munkahelyi határok. Ugyan mindegyik csoport más és más kommunikációt igényel viszont egyben biztosan közösek, ez pedig az őszinteség. Ugyan sokszor halljuk, ha túl őszinték vagyunk, akkor sebezhetőbbé is válunk, de ezzel én nem értek egyet. Hosszútávon mindenképp kifizetődőbb, persze az út sokszor rögösebb, mint a fent említett kegyes hazugság sétányon.

Persze most gondolhatjuk azt, hogy mennyire elcsépelt közhely, hogy őszintén kommunikáljunk, hiszen egy párbeszéd minősége és milyensége a fogadó félen is múlik és lehetek én nyitott, őszinte és egyenes, ha a partner nincs kibékülve önmagával és nem tudja úgy befogadni a mondandónkat, ahogy mi szeretnénk. Egy dolog a lényeg ilyenkor, a szeretet. Ha tudunk szeretettel nyitni a másik fél felé, úgy gondolom, az mindenre megoldás tud lenni. Nehéz nyitott szívvel élni a minden napokat, sőt nem is lehet, hiszen egyikünk sem született Buddhának és én sem azt mondom, hogy innentől kezdve Zen mesterként éljünk tovább, viszont, ha mindenki eggyel több jó szóval fordul a saját kis mikroközösségében a másikhoz, akkor egy lépéssel talán közelebb tudunk kerülni egymáshoz és a határaink meghúzásához is.